Laudatio

Előadás összefoglalója - magyarul

Zusammenfassung - Deutsch

Detlev W. Belling 1952-ben született. Jogi tanulmányokat 1972 és 1977 között Berlinben folytatott, ahol diplomát is szerzett kiváló eredménnyel. Már egyetemi tanulmányai során is érdekelte a tudományos kutatás, mely érdeklődését tudományos segédmunkatársi státuszától a professzori katedráig sem veszítette el. Államvizsgái letételét követően 1 évet az Egyesült Államokban tanult, ahol összehasonlító jogi Master fokozatot szerzett az Illinois egyetemen ( Master of Comparative Law) 1983-ban doktorált, majd professzori kinevezést Bonn-ban kapott 1990-ben ahol a munka és szociális jogi Intézet vezetője lett. Több professzori felkérést is kapott német egyetemektől ezt követően. 1991-ben a potsdam-i felkérést fogadta el, ahol máig is a Polgári- Munka és szociális jogi tanszék vezetője. Az ezredforduló időszakában dékáni tisztséget is betöltött Potsdamban.

Nemzetközileg elismert kimagasló tudományos munkásságát 8 német és angol nyelvű monográfiáján, publikációs és citációs listáján kívül a számos tanszékvezetésre való felkérés is igazolja.

Belling professzor a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karával évtizedes munkakapcsolatot ápol. El lehet mondani, hogy nélküle a Német gazdasági jogi képzés, illetve az arra épülő graduális és posztgraduális képzések nem jöttek volna létre, és nem működnének. E Magyarországon egyedülálló képzések szervezésében Belling professzor számos alkalommal mutatott ritkán tapasztalható mértékű önzetlenséget, ami az ellenszolgáltatás nélküli munkavégzésen túl a magyar oktatók, kutatók, hallgatók németországi kutatásának, tanulmányainak segítésében is megmutatkozott. Az SZTE számára olyan ösztöndíjas lehetőséget biztosított, melynek segítségével számos hallgató szerezhette meg az LLM fokozatot Potsdamban.

Belling professzor jelenleg is a szegedi német jogi képzések megújításán fáradozik, és a két egyetem között nemrégiben megújított szerződés talaján végzi pótolhatatlan munkáját.

Európai irányzatok a német jogalap nélküli gazdagodás területén

Az előnyszerzés iránti vágy kezdettől fogva meghatározza az emberi boldogulást. Önmagában a nyereség elérésére való törekvés nem megvetendő, hanem sokkal inkább a társadalmi együttélés fenntartásának és fejlődésének szükségszerű előfeltétele. Helytálló azonban, hogy a békés együttélés és a jogbiztonság megteremtése érdekében minden egyes előnyszerzésnek összhangban kell állnia a hatályos jogrenddel.

Ezen felismerés gyökerei a római jogra, az európai polgári jogrendek több mint kétezer éves forrására vezethetőek vissza. Mindig is egyetértés uralkodott a tekintetben, hogy a jogtalan gazdagodás esetén megbomló vagyoni egyensúlyt helyre kell állítani. Ezt támasztják alá már az első – természetesen még nem teljes és igen rendszertelen – kodifikációs törekvések is, kezdve a Kr. e. V. század közepéről származó Tizenkét táblás törvényektől egészen a római jog jusztiniánuszi kodifikációjáig, amely a Kr. u. VI. század elején a Corpus Iuris Civilisben öltött testet. Kezdettől fogva az igazságos jogrendszer meghatározó alaptételeként tekintettek a felismerésre, mely szerint senki sem gazdagodhat más kárán. Az elv alapjául a morálteológia, a méltányosság és a természetjog szolgál.

Arról a kérdésről azonban, hogy a megbomlott vagyoni egyensúly helyreállítása mily módon történjék, igen eltérően vélekednek Európa nemzeti jogrendszerei. Hosszú idők óta vitatott, hogy az elméletek közül melyik lenne a legalkalmasabb a jogalap nélküli gazdagodás szabályozására. Ezen eszmecserére élő példaként szolgál a német Polgári törvénykönyv (BGB) létrejöttének története, illetve a jogalap nélküli gazdagodás német dogmatikája. A BGB hatálybalépése, azaz 1900. január 1. óta végeláthatatlanná váló fogalmi rendszer erősítette a vágyat a jogintézmény egyszerű és világos szabályozása iránt.

A jelen előadás során egy jogösszehasonlító elemzés keretében vizsgált, egységesített kötelmi jog létrehozására irányuló európai tervezetek – az Európai Szerződési Alapelvek (Principles of European Law, PEL), valamint a Közös Referenciakeret Tervezete (Draft Common Frame of Reference, DCFR) – egy egységes és a legtöbb eddig általánosan elfogadott esetet rögzítő modellt dolgoznak ki a jogalap nélküli gazdagodás szabályozására. Emiatt még akkor is nagy jelentőséggel bírnak ezen törekvések, ha épp a német jog tekintetében nem lehet figyelmen kívül hagyni az egymástól oly eltérő felfogásból eredő szembeötlő különbségeket. Egyszerűsítés útján a jog és a törvény megbízhatóságába vetett bizalom csakis erősíthető. Ezen cél eléréséhez az európai tervezetek jókora lépést tettek, ihletforrásként mindenképp hasznosnak bizonyulnak. Az egyszerűség művészete tökéletességhez vezet – a jogalap nélküli gazdagodás szabályozása esetén is.

Europäische Strömungen im deutschen Bereicherungsrecht

Der Trieb des Einzelnen, sich Vorteile zu verschaffen, hat seit jeher das Fortkommen des Menschen bestimmt. Das Streben, Gewinn zu erzielen, ist an sich nicht zu missbilligen, sondern notwendige Voraussetzung für den Bestand und den Fortschritt gesellschaftlichen menschlichen Zusammenlebens. Sicher ist aber auch, dass jede Vorteilserlangung durch den Einzelnen im Einklang mit der geltenden Rechtsordnung stehen muss, um ein gedeihliches Zusammenleben und den Rechtsfrieden zu gewährleisten.

Schon in den über zweitausend Jahre alten Urquellen der modernen europäischen Zivilrechtsordnungen, dem römischen Recht, war diese Erkenntnis verwurzelt. Von alters her ist man sich einig, dass für die Fälle einer unrechtmäßigen Bereicherung eine Ausgleichsordnung bestehen muss. Das belegen schon die ersten, freilich noch rudimentären und recht unsystematischen Ansätze der Rechtskodifikation, beginnend mit der Zwölftafelgesetzgebung in der Mitte des 5. Jahrhunderts v. Chr. bis zur Neukodifikation des gesamten römischen Rechts im Corpus Iuris Civilis des Iustinian zu Beginn des 6. Jahrhunderts n. Chr. Der Grundsatz, niemand dürfe sich aus dem Nachteil eines anderen bereichern, wurde schon frühzeitig als ein bestimmender Erkenntnissatz einer gerechten Rechtsordnung angesehen. Er beruht auf Moraltheologie, Billigkeit und Naturrecht.

Über die Ausgestaltung einer solchen Ausgleichsordnung herrscht dagegen Uneinigkeit innerhalb der nationalen Rechtsordnungen Europas. Seit langem wird um eine befriedigende Konzeption einer bereicherungsrechtlichen Kodifikation gestritten, worüber gerade die deutsche Gesetzgebungshistorie und Bereicherungsrechtsdogmatik ein lebhaftes Zeugnis abzulegen vermögen. Eine seit dem Inkrafttreten des Bürgerlichen Gesetzbuchs am 1.1.1900 ausufernde Begriffsdogmatik stärkte den Wunsch nach einfachen und klaren Regelungen.

Die in einer rechtsvergleichenden Analyse in diesem Vortrag untersuchten europäischen Entwürfe zu einem vereinheitlichten Schuldrecht in den Principles of European Law (PEL) und dem Draft Common Frame of Reference (DCFR), die ein einheitliches und die meisten bislang anerkannten Fälle ausdrücklich regelndes Bereicherungsrechtsmodell konzipieren, sind daher grundsätzlich zu begrüßen, auch wenn nicht unerhebliche Friktionen gerade zum deutschen Recht unübersehbar sind. Durch Vereinfachung kann die Zuversicht in die Verlässlichkeit von Recht und Gesetz nur gestärkt werden. Diesem Ziel sind die europäischen Entwürfe ein gutes Stück näher gekommen, als Inspirationsquelle sind sie allemal dienlich. Die Kunst der Einfachheit führt zur Vollendung – auch im Bereicherungsrecht.