Tényezője- e a vallás az európai integrációnak?

 

„Csupán a vallás az maradt csak máig új s el nem avúl soha
S oly egyszerű akár a repülők terén a gépek csarnoka

Európában csak te nem vagy antik ó kereszténység s hiába
A legmodernebb európai te vagy X. Pius pápa.”

 

„La religion seule est restée toute neuve la religion
Est restée simple comme les hangars de Port-Aviation
Seul en Europe tu n’es pas antique ô Christianisme
L’Européen le plus moderne c’est vous Pape Pie X”

Guillaume Apollinaire: Zone / Égöv

 

A kérdésnek van egy történelmi, és egy jelenkori, másrészt egy intézményi és egy egyéni aspektusa.

 

Történelmi aspektusból nézve Európa történelme egybeforr a kereszténység történelmével, s noha egyik sem azonos a másikkal, kölcsönhatásuk mégis jellemzőnek mondható.

 

E kölcsönhatás ad magyarázatot arra is, hogy miért éppen Európa s nem a világ más része vált a jogállam és az egyéni szabadság bölcsőjévé?

 

Az egyén magas szintű szabadságának kifejlődésében az Ó- és Újszövetség zsidó – keresztény világszemléletén alapuló, és Európában a Kr. utáni IV. szd-tól elterjedő keresztény vallás meghatározó szerepet játszott.

A kereszténység Istene Jézus Krisztusban közönséges emberként jelenik meg a történelemben.

A kereszténységben az egyén szabadsága a másik ember javát szolgáló életben - mai szóval a szolidaritásban- valósul meg. Az egyén emberi méltósága és egyenlősége pedig abban mutatkozik meg, hogy Isten Jézus Krisztusban egybeforrt az emberrel.

 

Ezért a keresztény vallás, mint eszme illetve értékrend minden más valláshoz képest paradox annyiban, hogy elsősorban nem spekulatív, hanem gyakorlati és személyes.

 

Ez Romano Guardini szerint azt jelenti, hogy „ott ahol általában az általános eszme található, egy történelmi személyiség jelenik meg. A keresztény vallásnak illetve értékrendnek „nincs elvont meghatározása. Nincs doktrína, nincs morális értékrendszer, … ami elválasztható lenne Krisztus személyétől”[1]

E vallás középpontjában az ember áll, akinek méltóságát Isten Jézus Krisztusban sajátjának részévé tette.[2]

 

A szolidaritás, az egyén szabadsága, az egyenlőség, az emberi méltóság tehát a keresztény vallás alapvető értékei, és ha megnézzük, az Alapszerződés preambulma szerint ugyanezek az Unió alapvető értékei is, azaz a keresztény vallás és az Unió alapvető értékei lényegében azonosak.

 

Ezért sem tartjuk véletlennek, hogy az európai integráció szellemi atyjai a keresztény vallást, mint az unió kohéziós erejét képzelték el.

 

Coudenhove – Kalergi gróf szerint a Páneurópai unió mozgalom célja a keresztény Európa egysége volt, amely mentes „a nihilizmustól, az ateizmustól és a kommunizmustól.”

 

Otto von Habsburg szerint: „Európa nem érthető meg keresztény gyökerei nélkül.”[3]

 

Robert Schumann a modern demokrácia és a keresztény vallás közötti kapcsolatra utalva Henri Bergson-t idézi: „ A demokrácia az evangélium lényegéből fakad, mert mozgatóereje a szeretet.”[4], majd ekként folytatja: „A demokrácia vagy keresztény lesz vagy nem is lesz. Egy keresztényellenes demokrácia olyan karikatúra lesz, amely vagy zsarnokságba vagy anarchiába süllyed”[5]

 

Látható tehát, hogy az európai integráció alapértékeinek kialakulásához - a gazdasági fejlődésnek egy bizonyos kedvező fokán - a keresztény vallás adta a történelmi és ideológiai alapot.

 

A vallás és társadalom kapcsolatát manapság három elmélet alapján szokás megközelíteni.

 

A szekularizációs modell szerint a modern társadalmakban folyamatosan csökken az egyház és a vallás társadalmi súlya, ami a vallás és a modernitás egyik alapvető feszültségéből ered. A vallás egyre inkább kiszorul a közéletből és az emberek hétköznapjaiból, a vallások által meghatározott normák pedig a társadalom tagjai számára elveszítik kötelező érvényüket.

 

Az individualizációs modell különbséget tesz a személyes hit és az emberek egyházzal való kapcsolata között. Ez a megközelítés az egyéni vallásosságot egy antropológiai állandónak tekinti, amely elválaszthatatlan az emberi természettől.

A vallás piaci modellje szerint az USA-ban tapasztalható helyzet a vallás és vallásosság társadalmi fejlődésének mintapéldája, az európai fejlődés pedig egy történelmileg kialakult külön út. Az elmélet képviselői úgy vélik, hogy ha a vallási piacon csak a korábbi, régóta jelenlévő szolgáltatók (egyházak) vannak jelen, akkor ez a lakosság vallási aktivitásának visszaeséséhez vezet. Csak a konkurencia megjelenése vezethet a vallási élet megerősödéséhez.

Míg a vallásszociológiai vizsgálatok, - pl. a Bertelsman Alapítvány monitoring jelentései- szerint a hagyományos egyházak keretein belül történő vallásgyakorlás csökkenő tendenciát mutat, addig az emberek személyes istenhite egyáltalán nem csökken.

 

Egyre nyilvánvalóbb a tömegek spirituális útkeresése, s mindebből sokan helyesen vonják le azt a következtetést, hogy a modernitás nem jelent szükségképpen vallástalanságot.

 

Nietsche a maga korában Isten haláláról beszélt.

 

Karl Marx, Emile Dürkheim, Max Weber is közös nevezőre jutott abban a kérdésben, hogy az ész világa le fogja rombolni a premodern világképek „bűvös kertjét”, a „nép ópiumát”, azaz a vallást.

 

Peter Ludwig Berger ezzel szemben helyesen állapítja meg, hogy a modernitásból nem következik szükségképpen a szekularizáció.

A modernitás szükségképpen pluralizál ugyan, de nem szükségképpen szekularizál.

 

Berger szerint: „A modernitást növekvő sokféleség jellemzi. Ugyanazon társadalmon belül különböző hitek, értékek és világnézetek sokasága jön létre.

A pluralitás így mindenképpen kihívást jelent a vallási hagyományok számára - mindegyiknek meg kell birkóznia a ténnyel, hogy rajta kívül ott van még az összes többi. Ez a kihívás azonban nem az, amelyet a szekularizációs elmélet feltételezett.”[6]

 

Bármekkora szekularizációs nyomás nehezedik is a vallásra vagy az egyházakra, ebből nem következik sem a vallás, sem az egyházak „elhalása”.

 

A modern világ ugyanis igazi kihívás a spiritualitás számára. Ehhez kell az egyházaknak megtalálniuk az új intézményi kereteket, és választ kell adniuk a modernitás kihívásaira.

 

Ebben különösen fontos szerepet játszhat az egyházak részvétele az európai közéletben.

 

A felvilágosodás térnyerése óta az európai közéletben a vallásosan gondolkodók egyre inkább defenzívába kerültek.

 

 Weiler professzor szerint azonban

 

„... egyáltalán nem bizonyos, hogy Európának továbbra is a francia forradalom üzenetét kellene a világnak közvetíteni, mely szerint vallás és demokrácia egymással szemben állnak, s a demokratikus államberendezkedés elfogadása szükségszerűen a vallás száműzését jelenti a közéletből.”[7]

 

A francia forradalom ugyanis nem a keresztény vallást győzte le, hanem a katolikus klérus túlzott mértékű politikai hatalmát szüntette meg.[8]

 

Fontos felismernünk azt, hogy a szekularizáció hívei az egyház politikai hatalmát éppen azért azonosítják a vallással, hogy a vallást az egyházkritika segítségével szorítsák ki a közéletből.

 

Azonban a modern világban több jelenség is ellentmond a vallás hanyatlásának.

 

A világ legmodernebb államának tekintett Egyesült Államok lakossága minden tekintetben jóval vallásosabb sok kevésbé modernizálódott ország lakosságánál.

 

De a világ sok más pontján – Dél – Amerika, Ázsia- tapasztaljuk, hogy a modernizáció a szekularizációs várakozásokkal ellentétben a vallásosság iránti igény erősödését, a vallási mozgalmak növekedését hozza magával.”[9]

 

A vallásnak a közéletben betöltött szerepét Európában sajnos ma is az a XVIII. - XIX szd-i francia államfelfogás hatja át, amely a felvilágosodás harcos egyházellenességében gyökerezik, és amely államfelfogás a vallásosságot szigorúan magánügynek tekinti.

 

A vallás és a vallási intézmények kiszorítását a közéletből a magánszférába az állam és az egyház szigorú és rendkívül következetes elválasztása útján akarják biztosítani – akár a Thomas Jefferson által az állam és az egyház között elképzelt fal fölé kifeszített szögesdrót segítségével.

 

Ez a felfogás a vallási szimbólumokat és cselekményeket szigorúan el akarja távolítani a közéletből.

 

Az egyházak az európai integrációban betöltött közéleti szerepe azonban mind politikailag, mind jogilag olyan nyitott kérdés, amelyre más válasza lehet a jövőnek, mint a mának.

 

Az európai unió joga az egyház közéleti szerepét egyáltalán nem korlátozza, az európai integráció jogközösség, nem pedig állam, ennélfogva az integrációra nem érvényesül az állam és az egyház elválasztásának elve. Másrészt pedig az egyháznak a közéletben való részvételére az európai unió joga kifejezetten is lehetőséget ad az Európai Unió Alapszerződésének 17. cikke, mely szerint:

Az Unió nyílt, átlátható és rendszeres párbeszédet tart fenn az egyházakkal és vallási szervezetekkel.

 

A politikai és jogi lehetőségek tehát adottak arra, hogy a vallás az európai integráció tényezőjévé váljék, és ha ez a valóságban is megtörténne, az csak Európának volna jó, hiszen Jacques Delors – t idézve: „Európának lélekre is szüksége van”[10].

 

Európa a kereszténységből született, s ha elveszíti erkölcsi gyökereit, aligha menekülhet sorsától.

 

A keresztény értékrend gyökeresen különbözik az ateista, materialista világnézetek alapján álló tisztán spekulatív értékrendektől abban, hogy a nem látható valóság befogadása felé is törekszik, amely az általános emberi látásmódhoz képest teljesen eltérő szempontokat kíván meg tőlünk.

 

Arról a látásról van itt szó, amit Antoine de Saint Exupery úgy fogalmaz meg, hogy „jól csak a szívével lát az ember,”[11] illetve arról, ami megfelelő távolságból el tudja különíteni egymástól az értékest és az értéktelent:

„Émerger pour voir!” – szólít fel bennünket Pierre Teilhard de Chardin.[12]

 

A keresztény ember Isten perspektíváját keresi, ahonnan nézve a társadalmat nem a különféle szabályrendszerek tartják össze, hanem az emberi összetartozásra és az ember egymásra utaltságára adott egyetlen olyan válasz, amely biztosíthatja az emberi nem túlélését, s ez maga Isten, ez a szeretet.

 

A vallást és a keresztény értékeket nem megvédenünk kell a társadalommal szemben, hanem éppen fordítva: kizárólag ezek az értékek alkalmasak arra, hogy megvédjék a társadalmat, megvédjenek bennünket, európai embereket a legveszélyesebbtől: önmagunktól.

 

Párizs, 2011. november 28.

---

[1] Romano Guardini: Das Wesen des Christentums idézi: Gaeton Picon:Korunk szellemi körképe Occidental Press Washington 1961. 357.o.

[2] Joseph Ratzinger:Christlicher Glaube und Europa 12 Predigten Pressereferat der Erzdiözese München und Freising 2. Auflage 1982. 9 – 10. o.

[3] München, 2005. október 12. nyilatkozat

[4] H. Bergson: Az erkölcs és a vallás két formája Szt.István Társulat Bp. 2002. 310.o.

[5] Robert Schumann: Európáért. Pannónia Könyvek Bp. 1991. 67.o.

[6] PETER L. BERGER: MEGHAMISÍTOTT SZEKULARIZÁCIÓ, „First Things” (35 East 21st Street, 6th floor, New York, NY 10010, USA), 2008.február. Internetes változat: http://www.firstthings.com/article.php3?id_article=6135

[7] J.H.H.Weiler: Ein Christliches Europa Erkundungsgänge. Salzbug – München Verlag Anton Pustet 2004. 65.o.

[8] Kecskés Pál: A bölcselet története Budapest, Szent István Társulat 1981. 314.

[9] ROSTA GERGELY LÁSZLÓ, VALLÁSOSSÁG, POLITIKAI ATTIT_DÖK ÉS

SZEKULARIZÁCIÓ NYUGAT-EURÓPÁBAN, 1981-1999 Doktori értekezés

 

[10] Idézi Schanda Balázs: Állam és Egyház az Európai Unió tagjelölt államaiban Jogtudományi Közlöny 2003/1 46-51, 46.o.

[11] Antoine de Saint Exupery: Kis Herceg

[12] Idézi Rónay György: Szentek, írók, irányok Bp. 1972. 197.