Decimus Iunius Iuvenalis Kr.u. 50-60 között születhetett egy campaniai kisvárosba, Aquinumban.

A vitam inpendere vero (fél)sor Iuvanalis Sat. IV, 91-ben található (azaz negyedik szatíra 91. sor).

Ebben a szatírában Iuvenalis egy Crispinus nevű személyt állít középpontba, aki Domitianus császár felkapaszkodott kegyence volt. Azonban a mű gondolatmenete megtörik a 27. sor után, és már nem Crispinust ostorozza tovább a költő, hanem magának Domitianus császárnak (Kr. u. 81-96) a zsarnoki uralmát (a szatíra későbbi részében felbukkan még Crispinus, de már csak, mint mellékszereplő).

Idézetünk a következő kontextusban jelenik meg:

Iavolenus röviden azt taglalja, hogy van-e a földön olyan ember, akinek a tanácsa egy zsarnokra (jelen esetben Domitianusra) hatással volna. A szerző itt teszi fel a költői kérdést (Sat. IV, 86): Sed quid violentius aure tyranni? (De vajon dühösebb van-e zsarnoki fülnél?[1]). Mert bármit is mondjon az ember, azt a zsarnok rögtön rendszerének bírálataként értelmezi, ami könnyen a véleményének hangot adó személy életébe kerülhet, amit Iavolenus nagyon szemléletesen érzékeltet a következő sorokban:

Élete forog kockán barátjának, ki esőről

vált vele szót, meg nagy hőségről s hűs kikeletről.[2]

(IV. 87-88)

Tehát az a „barát” is az életével játszik, aki a kedvezőtlen időjárás (pl. hőség, hűs kikelet) miatti esetleges elégedetlenségét megosztja a császárral, aki ezeknek a tipikusan vis maior jellegű körülményeknek a bírálatát is a saját személye elleni támadásként értékeli (persze ez csak költői túlzás, annak céljából, hogy a szerző érzékeltesse, hogy milyen kiélezett is volt a „helyzet”).

Erre fogalmazza meg Iavolenus, hogy ebben az időben, ilyen körülmények között nem is volt senki, aki ellen mert volna szegülni.

És itt jön a kiragadott mondatunk, amit nem abban a tartalomban használ az utókor, ahogy azt Iavolenus teszi, mert Iavolenus így ír:

s oly polgár sem volt, aki őszintén szive mélyét

tárja ki, s élete sem drágább neki, mint az igazság.[3]

(IV. 90-91)

Tehát Iavolenus pont azt mondja, hogy senki nem volt ki az életét az igazságnak szentelte volna, azaz akinek az igazság megfogalmazása, vagy még inkább kimondása drágább lett volna, mint a saját élete. Ha a kiragadt mondatrészt vesszük, az tényleg azt jelenti, ami Karunk jelmondata, de a szövegösszefüggésnek egészen más a jelentése:

… nec civis erat qui libera posset

verba animi proferre et vitam inpedere vero

(IV. 90-91)

Tehát a főmondat a nec cives erat (azaz: nem volt polgár), amihez a következő mellékmondat társul: qui … posset … vitam inpendere vero, azaz aki képes lenne az életét az igazságnak szentelni.

Dr. Pozsonyi Norbert, Római Jogi Tanszék

[1] Muraközy Gyula fordítása

[2] Muraközy Gyula fordítása

[3] Muraközy Gyula fordítása