BUZA LÁSZLÓ

(1885-1969)

Buza László nemzetközi jogász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Jogi tanulmányait a híres Sárospataki Református Jogakadémián kezdte, a budapesti illetve berlini jogi karon folytatta, végül Kolozsváron fejezte be, ahol jogtudományi (1908) és államtudományi doktorrá avatták „sub auspiciis Regis” (1909).

A diploma megszerzését követően a kolozsvári tudományegyetem magántanára lett, illetve mindössze 24 évesen jogakadémiai tanár lett Sárospatakon, amelynek 1918 és 1923 között igazgatója volt. Politikatudományt, közjogot és nemzetközi jogot tanított, egyik fő műve „A miniszterek jogi felelőssége” (1911), de foglalkozott a királyi család jogi helyzetével, a képviselőház házszabályaival. Ebben az időszakban Buza professzor a közjogi pozitivizmus jeles képviselőjeként azt a dogmatikus módszert követte, amely igen jelentős mértékben járult hozzá a jogtechnika fejlődéséhez is. Emellett odaadó híve volt az universitas-eszmének, amely lehetővé tette, hogy a karon belüli és különböző karok oktatói véleményüket kicserélve további indíttatást kapjanak tudományos munkájukhoz.

1923-tól Szegeden, 1940-től Kolozsváron, ezután 1948-tól nyugdíjazásáig (1966) ismételten Szegeden a Nemzetközi jogi Tanszék vezetője, mindemellett pedig dékán, prodékán és prorektor is volt (1939-40). 1930-ban látott napvilágot monográfiája „A kisebbségek jogi helyzete, a békeszerződések és más nemzetközi egyezmények értelmében” címmel, amely mindmáig a legrészletesebb magyar nyelvű feldolgozása ennek a témának. 1935-ben jelent meg „A nemzetközi jog tankönyve” című műve, amely részletesen tárgyalja a nemzetközi jog szabályait, kitérve annak jogi természetére, a jogforrásokra, az államok nemzetközi jogi státusára, a nemzetközi jogközösség szervezetének alapelveire, a nemzetközi szervezetekre és a nemzetközi jogi bíráskodásra, az államok felelősségére és a háború jogára.

Buza László szerfelett fogékony volt a politikai történésekre, ezt jól példázza, hogy már az I. világháború időszakában „A levegőterület nemzetközi jogi helyzete” címmel jelent meg munkája, de foglalkozott olyan kérdésekkel is, mint a háborús represszáliák vagy a spanyol polgárháború idején a felkelők nemzetközi jogi helyzete és a polgárháborúba való be nem avatkozás. A Kolozsváron töltött évek alatt jelent meg „A büntetés kérdése a nemzetközi jogban” (1945) című tanulmánya a nemzetközi jogi deliktumokról. A II. világháború alatt foglalkozott a háború és a semlegesség kérdéseivel: A semlegesség nemzetközi joga (1939), Háború és nemzetközi jog(1943).

Buza László rendkívüli tehetsége abban is megnyilvánult, hogy sok esetben ő foglalkozott először egy adott jogi kérdéssel, amelyet tudományos szintre emelt. Ennek bizonyítéka „Az atom- és hidrogénrobbantás és a nemzetközi jog” (1957), „A törvényesség és az igazságosság elve a nemzetközi jogban” (1957) vagy „A nemzetközi ellenőrzés, mint a törvényesség biztosítéka a nemzetközi életben” (1963) című művei. Áttekintette továbbá a felelősség alapproblémáit, s végül állást foglalt az államok tárgyi felelőssége mellett, szemben az akkor mértékadó vétkességi felfogással.

A Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Bizottságának meghívott tagja (1930-37), majd 1946-tól rendes tagja az MTA-nak. Továbbá a Magyar Jogász Szövetségnek 1959 és 1965 között, az Állami és Jogtudományi Bizottságnak 1960–64-ben elnöke volt.

A II. világháborút követően a nemzetközi jog kutatásának szentelte minden idejét az oktatás mellett, 1967-ben ennek jegyében született „A nemzetközi jog fő kérdései az új szellemű nemzetközi jogban” című könyve, amely tulajdonképpen a nemzetközi jogi kapcsolatokra vonatkozó kutatási eredményeinek összefoglalása. Az „új szellemiséget” az ENSZ Alapokmányából eredezteti, s lényegét abban látja, hogy megtiltja az erőszakot és az azzal való fenyegetést, és a közösségi eszme gondolata érvényesül benne. Az ő nevéhez köthető az ún. „programjellegű norma” fogalma, amelyet egyenesen a közösségi elv érvényesítéséből vezet le. Buza László 1966-ban, 81 évesen ment nyugdíjba, 1969-ben hunyt el.